A pálinka eredete
Hasonlóan – vagy talán a kolbásznál még szorosabban, jellegzetesebben – a magyar kultúrához tartozik a pálinka készítése és fogyasztása. A pálinka első említése a magyar (nyelv) történet során a 14. századból származik,
Károly Róbert feleségének „aqua vitae”-je (az élet vize), amely feltehetőleg a magyar tájakon oly ízletesen termő gyümölcsök valamiféle párlata lehetett. A szigorúan gyümölcsből készült párlat „pálinka” (babinka) néven való említése először 1572-ben fordult elő írásban. Sokáig gyógyszerként alkalmazták, és főzése földesúri előjognak számított, mígnem az 1700-as évekre már pálinkafőző házak épültek, mesterek tanulták ki a főzés fortélyait, és számtalan leírás, tankönyv jelent meg a pálinkafőzés tudományáról. Az idő előrehaladtával a mesterség apáról fiúra szállt, így az előjog a vidéki emberé lett, akik a mai napig előszeretettel, nagy hozzáértéssel és szeretettel főzik a házi pálinkát.
A pálinka alapanyaga a cefre, amely a különböző összezúzott, erjesztett gyümölcsökből készült alaplé. A hagyomány szerint ezt főzték aztán 60-110 literes üstökben, kunyhókban erős szesszé, amelyet aztán az első 2-3 dl, a sárkány és az első 1-2 liter ellopása után ízlés szerinti hőfokra állítanak be.
